Minden út... hagyjuk, úgy is tudjátok.
A korábbi Assassin's Creed 2 tesztemben már írtam, hogy így utólag visszagonolva az AC1 egy nagyon unalmas és élettelen játék volt, de az alapok elhelyezésére tökéletesen megfelelt. Szinte már mérni sem lehet a kettő közötti különbséget, mondhatnánk. Mit várjunk hát két és feledik résztől?

Az EA games -t lehet szeretni vagy nem szeretni: nem egy nagy nevű sorozatot változtattak nevetség tárgyává, és sokan már-már ott tartanak az éves FIFA-k, NFS-ek és miegymás megítélésében, hogy még "letölteni" sem érdemes. Az EA érezte hogy baj van, és 2 remek címet indított hódító útjára: ez volt a Dead Space és a Mirror's Edge. Ám ismét kezdenek visszatérni a folyó régi medrébe, viszont most hamar kapcsoltak, és ismét újítani akartak - azonban vannak, akik joggal fogadják erőltetett mosollyal.

Ki suhan magasan az utcák felett? Csak nem egy madár? Csak nem egy repülőgép? Csak nem maga Superman? A helyes válasz pedig nem más mint Faith, a kecses mozgású ázsiai származású lányka. Munkáját tekintve futár, aki megrendelésre szállít információt egy olyan városban, ahol mindent és mindenkit 24 órás ellenőrzés alatt tart a rendszer, a közeljövőben ugyanis az EA szerint beköszönhet a totális kontroll ideje. De ők hogyan is képzelik el?

Közkedvelt történelem
A klasszikus, talán még egész sokak által felidézhető DOS alatt futó Prince of Persia -t sikerült felélesztenie az Ubisoft-nak: egy korszakalkotó, soha el nem felejthető trilógiát tettek le az asztalra. Nagy szavak, tudom, de megérdemlik - aki ma kezdene bele talán nem tartaná őket akkora durranásnak, de 2003-ban egy ilyen szintű akrobatika és harcrendszert a mellé társuló grafikával és sztorival sokan még csak álmodni sem mertek egy játékba: ez volt a Sands of Time, a lavinát elindító első rész. A második rész szerepében díszelgő Warrior Within-t sokan a sorozat legjobb darabjának tartják, és ezt megkoronázta a The Two Thrones, amellyel trilógia lezárult - történt ez jó pár éve. Az Ubisoft ismét megpróbálkozott a sorozat felélesztésével: több-kevesebb sikerrel...

A most következő cikk nem külön-külön, hanem egyben hivatott értékelni a Left 4 Dead első illetve második részét. Miért? Teheti fel a kedves olvasó a kérdést, mégpedig teljesen jogosan. A válasz pedig egyszerű: a két játék majdnem ugyanaz. De ne rohanjunk ennyire előre.

A föld alól a legkölönfélébb démonok másznak fel a felszínre. A világ lángba borul, és az emberiség végső kipusztulása előtt egy meteor csapódik be. Megérkezett az Apokalipszis 4 lovasa közül az első, Háború. Itt lépünk be mi a történetbe War szerepében - értetlenül nézünk körül hogy hol van a 3 testvérünk, ám ők csak nem jönnek. Magyarázat után kutatva egyszer csak a Földi Királyság, a Pokol és a Menny közötti egyensúlyért felelős tanács előtt találjuk magunkat, akik minket tesznek felelőssé a Föld kipusztulásáért, és nem értjük, hogy miért - jöttünk, mert hívtak, és tettük a dolgunkat, amire teremtettek. De ha tényleg eljött az idő, akkor hol vannak a  testvéreink? Valami nincs rendjén... Felvezetésnek itt az intro, hogy azért képben legyetek, miről fogok beszélni az elkövetkezendő sorokban...

Warhammer? Arról már volt teszt, nem?
Igen volt. A Relic volt olyan kedves, és a játék multiplayer részének folyamatos balanceolása, és az apró bugok javítása mellett, illetve a World Builder behozatala mellett egy ingyenes kiegészítőt is adtak a játékhoz, a manapság divatosnak mondható DLC (Downloadable Content) formában - még pedig teljesen ingyen. Mint az a címből kiderült, a The Last Stand nevet viseli.

Felkonf
Ha mindenkinek sikerült átrágnia magát a meglehetősen hosszú címén a játéknak, talán kezdjünk is hozzá. Mivel a Dawn of War II-ről már írtam tesztet, így az alapjáték fő mechanikáját, jellegzetességeit / erősségeit / hátrányait most ha megengeditek, nem írnám le újra. Jó hosszan elemeztem már, akit érdekel (és bizony ahhoz hogy pár dologról fogalma legyen az olvasónak, nem árt), elolvashatja itt. Akkor essünk neki végre, és nézzük, miért is jó ha galaxist felperzseli a káosz.

Az első rész megjelenésekor új standardot állított fel a modern kori PC-s RPG-k között, ezt elmondtam már akkor is. A hardcore RPG fanok nyilván tiltakozva emelik most magasba kezüket, hallván ezt a gyenge sallangot, de tagadhatatlan, hogy a Mass Effect a mai szerepjátékok egyik megérdemelten megkoronázott királya, érdemes körülnézni akár a hazai, akár a külföldi kritikusok értékelése között, vagy éppen a múlt heti tesztünkből is informálódhattok egy kicsit. Nem volt olyan elmélyült szerepjáték mint egy Oblivion vagy a The Witcher, nem volt annyira akció orientált mint egy Gears of War (ha tudnám miért mindig ezt hozom példának...). Azért volt jó, mert megtalálta a két műfaj között az arany középutat, megspékelve egy remek sztorival, egy igényesen kidolgozott, összeálló világgal.

Általában ha egy játékot eleve sorozatnak készítenek (tudni illik a Mass Effect már a kezdetektől fogva trilógiának készült), akkor az első rész után két fő irány jellemző, amibe a fejlesztők el szoktak indulni: tömjük tele minél több újdonsággal és "eddig sosem látott" dolgokkal a második részt, aminek végeredménye sokszor az lesz hogy a folytatás már csak nyomokban emlékeztet a nagy elődre (vagy éppen gyengébb is annál, lásd Call of Duty széria), vagy egyszerűen fogjuk amink van, csiszoljuk tökéletesre, és folytassuk a történetet. Azt a játékot, amit anno játszottunk.
Szerencsére a Mass Effect 2 esetében az utóbbi történt, és bár az az érzésünk, mint ha még mindig az első részt játszanánk (hozzáteszem, nagyon helyesen döntöttek a fejlesztők ezzel kapcsolatban), csak egy kicsit csiszoltak rajta itt, hozzátettek egy keveset ott, kiegészítették egy picit amott, hogy tökéletes legyen. Nem lett az, de ez igazából személyfüggő, hiszen nem mindenkinek vannak ugyanolyan igényei, de aki az elsőt imádta, az a második részért oda lesz.